Tegnap kezdtem olvasni egy könyvet, és még csak az 50. oldalig jutottam, de már most sokmindenre rájöttem az életemmel kapcsolatban. Nagyon alacsony frekvencián rezegtem az elmúlt héten, teljesen ráparáztam a dolgokra s ez még több rosszat hozott magából a vonzás törvényének megfelelően. Nem volt bennem szeretet, csak harag és mérhetetlen düh és igazságtalanság, amely úgy tűnik, sikeresen ellenem fordult és a saját testem (szívem) betegítette meg.
Tegnap este a könyv olvasása közben ismét rosszul lettem picit, mert megint érdekesen vert a szívem. Még autogén tréninggel is próbálkoztam, de nem tudtam teljesen odakoncentrálni, ezért gyógyszert kellett bevennem. Aztán szépen elhatároztam – anyukám és a barátok javaslatára -, hogy minden nap menni fogok futni, hogy edzem kicsit a szívemet és rászoktassam, hogy csak kemény fizikai terhelés során menjen fel a pulzusom. Ma reggel el is mentem a Margitszigetre – persze gyógyszert vettem be előtte, nem mertem anélkül bevállalni most ezt a kemény mozgást. Gyönyörű idő volt , és alig voltak futók, aminek még jobban örültem. Igaz, hogy érződött, hogy most valami baj van, mert nem tudtam lefutni megállás nélkül a teljes kört, háromszor meg kellett állnom pihenni és mély levegőket venni és figyelni, hogy mennyi idő alatt megy lejjebb a pulzusom, de végigmentem az egy körön. Most elmondhatom, hogy jobban érzem magam, és elgondolkodtam, hogy valószínűleg a futást bele kell tenni a jövőbeni életembe reggelenként, ezzel is csökkentve a stresszt és a stresszre adott negativ testreakciót. Amikor végeztem, leültem egy kicsit a partra és nézelődtem. Sokszor futottam már korábban a Szigeten, de a nyújtás után mindig indultam haza és sosem vettem a fáradságot arra, hogy leüljek és kicsit megcsodáljam milyen csodálatos is az a hely. És rájöttem, hogy tényleg nem tudtam mostanában értékelni azt ami körülvesz, csak az elvárásoknak való megfelelés illetve a jövő miatti aggódás töltötte ki az agyamat . Ez az egyik legnagyobb hibám egyébként, hogy mindig a jövőn agyalok: hogy milyen következményei lesznek a jelenben véghezvitt tetteimnek, milyen megoldhatatlan dolgok lesznek holnap, hol fogok tartani 5 év múlva…ezen aztán tényleg túl tudja pörgetni magát az ember. Néztem a lassan elhaladó hajókat, a kajakosokat és elgondolkodtam azon, vajon milyen érzés lehetne most a helyükben lenni. És zsongtam belül. Mérhetetlenül kiváncsi voltam és elindult a fantáziám, életemben először. És felismertem, mekkora félelemben éltem eddig és az ilyen tevékenység hozadékát nem tudtam elképzelni a félelem adta leblokkolás miatt. Hogy mennyire hiányzott belőlem a szeretet, ami mindenen átsegít és mindent megold. Néztem a stéget, amit G. mutatott meg nekem és eszembejutott, hogy milyen szép időt töltöttünk ott el július 27-én. Belémhasított a felismerés, hogy változótársak vagyunk, és lehet, hogy ezért kellett találkoznunk, mert együtt méginkább erősíteni tudjuk a másikat abban, ahol annak problémái és kétségei vannak. Adni szeretnék neki, mert az elmúlt hétben úgy érzem rengeteg dolgot elvettem tőle : hangulatot, reményt és hitet. Szeretni szeretném, mert megérdemli és mert olyan, mint én: “egyszerű kincsekkel gazdag” és ez a kincs számomra felbecsülhetetlen…