Drágakövek az életünkben

2011 szeptember 14. | Szerző: lelektivornya |

Aki fél, abban nincs szeretet. A negatív rezgések teljesen elborítják az elmét, és közben a szeretetteljes gondolatok nem dominálnak ebben a lelki közegben. A szeretet biztonságot ad, olyan védőburkot, mely nem hagyja, hogy a félelem, a rossz érzések bekússzanak a lélek velejébe és kétségeket ébresszenek.

Tegnap kezdtem olvasni egy könyvet, és még csak az 50. oldalig jutottam, de már most sokmindenre rájöttem az életemmel kapcsolatban. Nagyon alacsony frekvencián rezegtem az elmúlt héten, teljesen ráparáztam a dolgokra s ez még több rosszat hozott magából a vonzás törvényének megfelelően. Nem volt bennem szeretet, csak harag és mérhetetlen düh és igazságtalanság, amely úgy tűnik, sikeresen ellenem fordult és a saját testem (szívem) betegítette meg.

Tegnap este a könyv olvasása közben ismét rosszul lettem picit, mert megint érdekesen vert a szívem. Még autogén tréninggel is próbálkoztam, de nem tudtam teljesen odakoncentrálni, ezért gyógyszert kellett bevennem. Aztán szépen elhatároztam – anyukám és a barátok javaslatára -, hogy minden nap menni fogok futni, hogy edzem kicsit a szívemet és rászoktassam, hogy csak kemény fizikai terhelés során menjen fel a pulzusom. Ma reggel el is mentem a Margitszigetre – persze gyógyszert vettem be előtte, nem mertem anélkül bevállalni most ezt a kemény mozgást. Gyönyörű idő volt , és alig voltak futók, aminek még jobban örültem. Igaz, hogy érződött, hogy most valami baj van, mert nem tudtam lefutni megállás nélkül a teljes kört, háromszor meg kellett állnom pihenni és mély levegőket venni és figyelni, hogy mennyi idő alatt megy lejjebb a pulzusom, de végigmentem az egy körön. Most elmondhatom, hogy jobban érzem magam, és elgondolkodtam, hogy valószínűleg a futást bele kell tenni a jövőbeni életembe reggelenként, ezzel is csökkentve a stresszt és a stresszre adott negativ testreakciót. Amikor végeztem, leültem egy kicsit a partra és nézelődtem. Sokszor futottam már korábban a Szigeten, de a nyújtás után mindig indultam haza és sosem vettem a fáradságot arra, hogy leüljek és kicsit megcsodáljam milyen csodálatos is az a hely. És rájöttem, hogy tényleg nem tudtam mostanában értékelni azt ami körülvesz, csak az elvárásoknak való megfelelés illetve a jövő miatti aggódás töltötte ki az agyamat . Ez az egyik legnagyobb hibám egyébként, hogy mindig a jövőn agyalok: hogy milyen következményei lesznek a jelenben véghezvitt tetteimnek, milyen megoldhatatlan dolgok lesznek holnap, hol fogok tartani 5 év múlva…ezen aztán tényleg túl tudja pörgetni magát az ember. Néztem a lassan elhaladó hajókat, a kajakosokat és elgondolkodtam azon, vajon milyen érzés lehetne most a helyükben lenni. És zsongtam belül. Mérhetetlenül kiváncsi voltam és elindult a fantáziám, életemben először. És felismertem, mekkora félelemben éltem eddig és az ilyen tevékenység hozadékát nem tudtam elképzelni a félelem adta leblokkolás miatt. Hogy mennyire hiányzott belőlem a szeretet, ami mindenen átsegít és mindent megold. Néztem a stéget, amit G. mutatott meg nekem és eszembejutott, hogy milyen szép időt töltöttünk ott el július 27-én. Belémhasított a felismerés, hogy változótársak vagyunk, és lehet, hogy ezért kellett találkoznunk, mert együtt méginkább erősíteni tudjuk a másikat abban, ahol annak problémái és kétségei vannak. Adni szeretnék neki, mert az elmúlt hétben úgy érzem rengeteg dolgot elvettem tőle : hangulatot, reményt és hitet. Szeretni szeretném, mert megérdemli és mert olyan, mint én: “egyszerű kincsekkel gazdag” és ez a kincs számomra felbecsülhetetlen…