Káosz

2011 szeptember 12. | Szerző: lelektivornya |

Vajon egy hét pihenés elegendő ahhoz, hogy aktivizáljam saját öngyógyító képességemet és felépítsem magamban a megfelelő ellenállást a külvilág elvárásaival szemben illetve, hogy megtaláljam az utamat és a céjaimat s véglegesen elkötelezhessem magam mellettük félretéve minden félelmet és kétségbeesést?

Káosz van bennem, mérhetetlen káosz. De írni szeretnék róla. Az elmúlt hét történései elég mély nyomot hagytak bennem, először csak a lelkemen, de aztán nem sikerült ezt a lelki sebet meggyógyítani, így ez a lélekanarchia sajnos a múlt csütörtökön testi tünetben manifesztálódott. Már megint. Ismét a szívemre ment, mint tavaly. Az orvosom azt mondta, hiba volt, hogy nem tartok magamnál gyógyszert, hiszen akivel egyszer előfordult ez a pánik, máskor is előjöhet. Úgyhogy most kaptam gyógyszert és pihenek, egy ideig. Próbálok csak magammal foglalkozni, kényeztetni magam és csak pozitív és építő dolgokra fókuszálni. Vettem is ma egy könyvet, délután bevackolom magam az ágyba és nekiállok. Olvastam, hogy akinek a stressz a szívére megy, annak az elvárásoknak való megfeleléssel akad problémája. S rájöttem, hogy tényleg így van. Abba betegedtem bele, hogy millió részre kellene szakadnom ahhoz, hogy mindent sikerüljön megfelelően megoldanom az életemben, úgy, hogy egyes területeken csak a nyomás és a stressz áramlik felém és csak pusztítják a lelkem és semmi értéket vagy megerősítést nem kapok cserébe, ami érzékeltetné, hogy megéri harcolni. Nem, egyáltalán nem éri meg. Sokáig – s még most is – gondolkodtam azon, hogy vajon csak én reagálom-e túl ezt a dolgot, vagy azért van alapja is. Úgy gondolom mind  a kettő benne van a dologban, de az biztos, hogy ez így nem mehet tovább a jövőben, egyes életterületeimen változtatnom kell, hogy ne kapjon el egyszercsak egy szívroham. Túlságosan túlpörgettem magam az elmúlt időszakban és próbáltam valami nagy dolgot elérni rögtön, s nem tudatosítottam, hogy mindenhez idő kell. Ráadásul ez a lelki válság szombaton a csúcspontjára hágott, amikoris elveszítettem azt az embert – pont a saját születésnapomon -, aki a legközelebb állt hozzám. Egyelőre még nem fogtam fel a dolgot, de elég nehéz már most is. Bár érzem egyébként, hogy hatásos a gyógyszer amit kaptam, mert nem hagyja, hogy túlpörgessem az agyamat mindenféle dolgon, amelynek nincs értelme, vagy nem éri meg foglalkozni vele vagy éppen nem tudok rajta változtatni. És tudom, hogy Ő is egy elég nehéz időszakban van és meg kell értenem, hogy neki is át kell gondolnia mihez kezd most az életében. De azért remélem, napok elteltével egy-két pillanatban eszébe jutok,  hiányzom majd neki, s rájön, hogy az együtt töltött időszakban a leggyönyörűbb ajándékok voltunk egymás számára, olyanok, amelyekről azelőtt csak álmodoztunk, s ez az egész ismeretség építő jellegű mindkettőnk számára, s a fejlődés folytatható együtt, mert ha igazán szeretjük egymást, az átsegít minket minden bajon, s bármit elérhetünk, amit szeretnénk.

“Talán semmi sincs szebb a világon, mint találni egy embert, akinek lelkébe nyugodtan letehetjük szívünk titkait, akiben megbízunk, akinek kedves arca elűzi lelkünk bánatát, akinek egyszerű jelenléte elég, hogy vidámak és nagyon boldogok legyünk.”